2011. nov. 19. 10:46 - írta A Vándor

 

 

 

Kerek, fényes mosolyával nézett rám a Hold. Ködbe burkolt estémet pedig megfényesítette a hullámzó felhők fátylával, mint fagyos takaróm. Bár elsőre csípősnek tűnhet, valójában melegséget hozhat. A szellem ilyenkor úgy válik el a testtől, mint a megfáradt levelek a fák millió végtagjától. Megkönnyebbül, megtisztító nyugodtságba szenderül. Ez nem elmúlás! Először szomorúnak tűnik, de ez a mindent beteljesítő, időszakos aláhullás, vagy ha fejre állunk és úgy tetszik: felülemelkedés.

 

 

--------------------------------------------

 

 

Rímbe öntött érzés, benne oldott teljesedés. Valentin el-köszöntő, belső-tavasz-köszöntő. Gyermekként a felnőtt létben, elmúlásra készen létben. Örök-ünnep gyakorlás, szíved előtt meghajlás. Magamban ünneplés, benned tündöklés, részemből:

Hozzád


Egy nap sem más mint a többi,
csak érzést próbál szívbe tömni
a görbebotos tudatlanság,
ami kacagva szed rá minket manapság.

Elhasznált szó ha ajkadon szisszen,
elhalványul, minden amit hittem.
Ha majd sóhaj-felhő takar, a perc pedig elillan,
bennem áldó remény sugara felvillan.

Vétkembe csomagolva vegyél át,
égess el, majd légy, aki belém lát!
Múltba vész füstöm, lángnyelvem mar,
Olts ki gyorsan, ölelj át hamar!

A napfény pedig arcodon várjon,
majd ott simogató melegséggé váljon!
És minden percekbe-fagyott csókom
többet mondjon, mint legszebb bókom!

Így örök pillanattá nyúló jelen
játszadozik majd egy szép reggelen,
ha befogadod végre gyermekségem,
ígérem, felnövök majd hozzád, Mindenségem!

Így lesz ünnep minden napom,
ez mindenem - neked adom!
S jelenbe dermedt jégvirágba rajzolom:
Így szeretlek Téged, drága Angyalom!

/2012. február 13, Cibakháza/

 

 

 

2012. február 20., hétfő

 

Létbe zárt esti mese

 

A Tejút csillagpor ösvényében,
hol a lelkek láncon lógnak,
némán járó remény feszíti
béklyóit most a jajgatóknak.

Fényben fogant árny záramba törik
valóságom gyenge látszata.
Pillád razjol kiutat a szürke falakra,
vidd el sötétség-kulcsom, hideg éjszaka!

Porrá oldó alkony fátyla takar,
de úgy is a Nap lesz ébresztője;
így lett a Hold bizalmasom,
szellemem ifjú megmentője.

Halvány mosoly, kénytelen tündöklés!
Merj! Nem ámítás, megtévesztés!
Megtudod, ha létezésbe gyilkolva áld meg
ily sorssal e szemfényvesztés.

Kinéztem hát egy csillagot magamnak:
fényében fürösztött, melegséggel áldott
e sötét, hideg kis semmiségben,
mely rólam minden leplet lerántott.

Meghálom a sorsnak, szebbik magammal,
s felkeresem a múltat, vele kezet rázok;
a jövőt majd én nevelem minden szavammal.
Te pedig... takarj be jelennel, ha így fázok!

 

2012. február 9.

 

minden virágnak

Világot kér enni lelkem, egy egészet.
Menj, ékes sallang! Lásd mi az enyészet!
Keresd virágomat semmivé dermedt kertedből,
szirmait ha hullatá, kérj újakat, emberből!
S ha illatom majd szaggá bűzlik,
gyökereim "EZEK" mind kitépik
és színeimet örökké elfeledve,
börtönöket betonoznak fejemre!
Hagyd! Egy virág szemétdombon is virág!
És amíg ily hevenyészett a világ,
addig sírjukon is mosolyogva ékeskedem,
célomat pedig soha, akkor sem feledem,
ha "ŐK" díszes papírba csomagolnak
vagy cserépbe ültetve hantolnak.
Ha szomjaztatnak, majd tövissé növök
hogy vért fakasszam, és újra eljövök
mosollyá tündököltetni az embert,
ki két kezével többet tenni nem mert
az aranyból készült koporsók ellen!
Maga ásta vermét, és ha fátyla fellebben,
"ÉN" zuhanok majd utána, "Ő" pedig önként belé.
Nem hull még "EGY" könny. Csak józanító eső, a Föld felé.

Csipi

2012. január 10., kedd

 

első osztályú önámítás

...


Világló folttá válsz az élet vásznán,
ha ily' gondoskodva dédelgetsz,
és ha földi léted minden ráncán
mosolyoddal simulsz fel, mindent elérhetsz!

Én is átutazó vagyok, ki letépte láncát:
Égi vendégsége jöttem!
Csak nézni a hamis angyalok táncát,
hogy mulatoznak körülöttem.

Kéjelegve fulladnak saját ruhájukba,
közben mezítelen-magam vagyok.
Így öltöztem, ily' szegény rongyokba,
mit e jeles alkalomra hagyok.

Megvetés most a fizetségem!
De ki az, ki gazdagabb annál,
mint aki lelkében
szebben fénylik minden aranynál?



***


Bármit teszel... azzá leszel.
Aki a mennyországba belépőt vesz, valójában a pokolra vált jegyet. E jelmezes bálban vak, ki nem látja, hogy üres bábok rángatózását nem lehet szent keringővé magasztalni. Engem csak a fák üdvözölnek. Ők még tudják honnan ered gyökerük, amivel porba kapaszkodván sem feledik, hogy útjuk csak az ég felé vezethet. Bentebb áll a Föld sarkán túl is az, így, pori hontalanságában, mint aki saját otthonában idegen. Így válhatsz tintafolttá a mindenség létre feszített vásznának közepén.

Mert ki magát tudja, mindenütt van hazája, ezért egy tépett szárnyú angyal csak koldus lehet a jól öltözött emberek között.

2012. január 4. szerda

 

vissza, a feladónak...


Szellemem borítékja vagyok,
kézbesítetlen a "szent" zűrzavarban.
Ha pókhálós léted mélyén találsz rám,
Ne tépj szét rögtön!
Talán kincset találtál.

Szemeid lélek-óceánjába merülve,
elfolytott lélegezettel hozom fel
a legigazabb gyöngyödet.
Szárítsd ázott pergamen-testem,
gyújts hát szer-tüzet!

Angyalszárnyból tépett tollal
Kezed, kezem által vezeti
Tintába mártott életed.
De titkod enyém marad:
Hét viasz-pecsét őrzi végzeted.

Ha e paktum vérrel szentesül,
belémkarmolt szavaid
majd beivódnak lassan bőrömbe.
S még ha közben felszáradnak is:
súlyuk majd ott marad - örökre.

Név nélkül küldtek,
a hiábavalóság világába.
De mit üzent neked, ki ott fent ül?
Bonts hát fel, majd olvasd el,
egy ilyen féleszűn keresztül.


2011. december 11

 

 

Tűzzel játszom

Ajándék-létnek fogát nem nézve
gyulladt meg e játékos láng.

Egy gyermekben ott bent pislákolt,
meggyújtván a kíváncsiság tüzét.
Életet imitálva ült, s kérte a megértést ajándékba.
Álma későn, de valóra vált: Nem is játék ez az élet!
Csalódottságában pedig édes-keserű,
lélek ízű cukorkáját kínálta képzelt barátjának,
majd Emberesdit játszott idetévedt démonaival.

Később csibészbajszot sötétített
suhancunk arcára az a néhány év,
De individuum ide vagy oda:
csínytevései közt azért akadt már néhány érv.
Koszos, sárban toccsanó, pajtás kergető- kócos
létében sem tudta a választ arra, mi a francért nem
vágyhat az ember másra, mint anyagi biztonságra.

Engedett hát a nyomásnak, és kezdett volna tanulásnak,
de kóborló gondolatok súgták fülébe: - Tanulj csak meg,
de a szolgám leszel, s én a lelkedet kérem cserébe!
Folyton folyvást gyötrődöt,
mint a finom liszt a malomban, úgy őrlődött
szellemi szabadsága, és ugyanakkor jövője miatt.

Főiskola, egyetem! A biztosat szomjazók sörös korsója...
De várjunk csak! Ki az ki teletölti a poharat?
Csak nem az itteni vágyak netovábbja?
A lét biztonságának földi helytartója, igen, ő az!
Kit a legény már felismert, s kinek legfőbb vágya,
hogy a lelket elűzze, vagy ropogós zöldhasúba zárja.
Mindezt javak birtoklásáért, a mindenség feladásáért.

Szőrösen görnyedt ifjú hívta a szelet: - Gyere, súgd meg amit lehet!
Amit még nem, vagy rosszul tudok!
Csípd meg a hitetlenek arcát, adj sálat a jóknak,
és szárítsd fel múlt-könnyeit azoknak,
kik fájdalommal tanulták meg a leckéd.
Fiatal lelke önmaga számára nem volt már vendég,
Állandó lakója lett saját magának.

Nem volt már ránc sem arcán, sem homlokán;
olyan volt, mint a tiszta égbolt egy éjszakán.
Cserepes ajkát sem terhelte már több kérdés,
ha mégis kérdezett, más nevében tette azt, Istene felé.
Akkor életének egy hideg estéjén, lelkének melegében,
és tettének lángjaiban olvadva adott helyet fázó, hű társának:
ennek a hűvös, de mégis boldog melankóliának.

2011. november 16

 

***

Forrás


Medréből kitört vad folyó-lelkem
partját marcangolva zúgott feléd.
Nem ismerte útját,
csak célt keresve vágtatott.
Nem bízott. Remélt.

Sóhajból nőtt vágyak szele
szárította sóvárrá a testem.
Kereste a bájt,
és rád talált, te láthatatlan,
hamis üresség!

Kiapadt létemet nem sodorta
már e valódi énem mellékága.
Elvonult az ár,
elérte tengerét: Eggyé lettek.
Ő és az élet forrása.

2011. október 11

***

 

Útravaló

Jöjj velem, poros ösvényemen! Hosszú bár,
de majd az igazak vas-súlya alatt meggörnyedve
sóhajtasz fel igazán: ez a kép mily' élettelen!
Hiába nevezed hát létnek szüntelen
ezt a mocskos színjátékot...

Ekkor árnyék-lényed a fényben tűnik el,
ahol meddő szavakra már senki nem felel.
a kinti zajt majd belső csend folytja meg,
nyiss hát szemet, fület, s ezernyi érzéket;
hogy oda láss, oda hallj, oda érezz,
ahol a mindenség elérhet!

2011. szeptember 5

***

 

Mindközben elhiteti magát, veled -
hús, bor és kéj a mindened.

2010. november 23

***

Ó-haj, nektek!

2010. október 29

Hamis angyalok

(dalszöveg)

1.

Egyedül fekszem, a magány egy átok
úgy érzem elvesztem, nem értem amit látok.
Nincs kérdés, és nincs már válasz,
csak várok a jelre ami majd feltámaszt.

Ébressz fel, nem bírom tovább,
teljesen megvakít ez az átkozott homály!

Nézz most rám, az erőm elhagyott,
embernek öltöztem, de nem csak az vagyok!
Gyere bújj hozzám, a testem itt hagyom,
Mert csak a lelked az, amibe kapaszkodhatok.

2.

Árnyékká váltam, bábok közt élek
sötétség a takaróm, a fényben félek.
Mit ér így a lét, ha nem tudom miért jöttem?
A kínok kínja így uralkodik fölöttem.

Ébressz fel, nem bírom tovább,
teljesen megvakít ez az átkozott homály!

Csábít a kéj, ami felkínál,
Majd feláldoz lassan, az élet oltárán!
így ital lesz a vér, ha szomjaznál,
és étel a testem a bűnök asztalán.

R.

Emelj ki innen, eleget éltem már!
Hamis angyalok csókja, ami itt lent vár.
Fentről látom a képet, így értem már,
Hogy nem mind áldás, ami égből száll.

2011. nov. 11. 9:13 - írta A Vándor

Kedves jóbarátok, versszerető kedves emberek!

A technika ördöge feltámadt, bár sosem aludt igaz, és átkozott galibát csapott házunk táján! Kérlek ne haragudjatok, ne bosszankodjatok rám, nem tehetek róla, a központi vírus fűzte be magát a freeblog világába! Aki elveszett bejegyzést, vagy kommentet  hiányol, ez az oka az eltűnésének!

A központ mindent megígért, várjuk az eredményt!

Köszönöm megértéseteket, részemről minden halad a régiben, feltéve ha Ördög Úr ismét minket nyugton hagyva aludni tér!

 

Vándorkincs

Sátán


Egy éjjel a sátán ágyamhoz álla;
Nevetett, hítt, igérte kincseit.
Frakkot viselt s oly inger volt szavába',
Hogy már azt hittem: végem, elveszit!
»Eljősz-e hozzám, édes, jó barátom?
Protekcziómat ígérem neked.
Mi kell? Szép hölgy? arany? fény? pompa? mámor?
Mind a tied lesz...« - Én koldus leszek.

»Agyadban égsz s rossz álmaid' beszéled:
Igy senki sem felelt nekem soha.
Rég' vágyom okos alkut kötni véled;
Ne légy, öcsém, ily szörnyen ostoba.
Dörgöld ki szemeid' s ne álmodozzál;
Légy ember és ne hitvány lázbeteg.
Gavallér lesz belőled. Jősz-e hozzám?...
Fejedet rázod?...« Én koldus leszek.

Gavallérnak kevély vagyok s ügyetlen;
Majom és róka lenni nem tudok.
Kincsnek pedig hatalma nincs felettem;
Az kincsem, a mit érzek, gondolok!
Vigasztalóm az édes dal zenéje;
Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;
S dalolva hágok a sátán fejére.
Aranyod nem kell! Én koldus leszek!

Urad vagyok! Leszállok a pokolba
És Luczifert magát elégetem.
A jókat összegyűjtöm egy akolba.
Halleluja! Megáldva végzetem!
»Már látom, hogy méltó vagy ostoromra,
Bolond te, kin segítni nem lehet.
Adieu!« - S én visszadőltem vánkosomra
És felzokogtam: Én koldus leszek!


Reviczky Gyula
1855 – 1889

2011. aug. 4. 10:00 - írta A Vándor

 

Számomra a vers lélekből szól, és a szívbe tart. Olyan megnyilvánulása az emberi szellemnek, mely felhasználja a gazdag anyanyelvünk széles lehetőségeit. Gondolatokat közvetít, és ébreszt egyaránt. Egyre nagyobb szükség van ennek ápolására, értékeinek megőrzésére. Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy volt (és lelkemben most is él) egyik nagyszerű Nagypapám, aki műfordítóként is tevékenykedett. Tőle, általa ismerkedtem meg a versekkel, és azok szeretetével már gyermek koromban.

Saját lelkemből a szívek felé:

Alvajárók

Alvajárók a sötét éjszakában
Holdfény éle a ködbe vág
Alvajárók a házak tetején
Csendesen alszik ez a világ

Alvajárók az álom-valóságban
Átlépnek könnyen minden falat
Ijedve esnek a szakadéknak
Kimúlnak csendben az eresz alatt

Múlt, jelen, jövő

 

Várd be poklaidban
Elveszett emlékek hadait
Tűrd rohamukat
Veszíts, s emlékezhetsz
Az idők végezetéig
Láthatod múltadat
De jövőd titok marad

Orpheus

 

Húrok, szálak, idegek feszülnek
Szakadnak, ha nem bírják tovább
Csengőn, fájdalmasan játsszák fülembe
Örök éjszakának mámoros dalát

Lelkek visszajárnak, itt maradnak
Lent a mélyben nem nő már virág
Távol, messze a fénytől
Múltak éle élő szívekbe vág

Lant szólal, indul útjára a vágy
Érzelem tart vele senki más
Erőt ád álom és valóság
Bennük a remény csupán látomás

Élete üdvéért száll alá sietve
Megkeresse, akit így szeret
Lehelne zokogva elveszett lélekbe
Múltból kipattanó boldog életet

Szanált sors

 

Kifakult csillagok homályos képeken
Rozsdás vízcseppek fenn a mennyezeten
A kín pókként szalad szerte szét
Üvölti tört ablakok közt
Szél a magány énekét

Elszáradt virágok szára
Tört vázában díszeleg
Korhadt bútorok tartalma
Hirdeti az életet
Elhagyott emlékek tára
Minden új csodára várva
Végső reménybe fogódzik,
A halhatatlan némaságba

Vakolat-hegyek lábánál
Papírlapok ezrei
Ráfirkálva néhány strófa
A boldogság ihleti

Félrecsúszott, por takarta,
Megcsonkított feszület
Rajta Jézus kínzott arccal
A te sorsod, szeretet?

 

o o o o o o o o o o o o o

 

J.W.Goethe

Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(Przemysl, november.)

Gyóni Géza

 

Utolsó dal Ginához

 

Ha eljövend a búcsuóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen tulvilágon:
Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözitvén, az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?

Vajda János

Haiku birodalmam

FODOR ÁKOS

AZ ELSŐ KEDVES DÍCSÉRETE


Megszabadított:
a világtól, először;
utóbb: magától.

 

 

PÁRBESZÉD

- Csak rémeket látsz...
- Nem csak! De, ha már vannak:
látom őket is.

PÁLYA, KÉP

Hányszor maradtam
életben! - ne szomorkodj,
ha fáradtnak látsz.

 

GOETHE-HAIKU

Mindig legyen két
Jó Könyv kezedügyében:
ezt írd, azt olvasd.

 

EGY LEHETSÉGES BÖLCSHÖZ

Mértékkel élnél?
- A mértéktartásban is
légy mértékletes.

 

LI TAJ-PO VÁLASZOL

- Mért iszol folyvást?
- Habár élek: valami
jót csak kell tennem...!

A SZERETETRŐL

Kit, mit nem volnál
képes elengedni, azt
csupán használod.

 

MANTRA

Egészséges az,
aki békességben él
betegségével.

 

FŐHAJTÁS

Úgy tapaszkodunk,
mint zúzmó a kövön is
- sejtve sem: miért.

2011. ápr. 23. 13:03 - írta A Vándor

2011. ápr. 21. 19:40 - írta A Vándor

2011. márc. 11. 22:34 - írta A Vándor

2011. márc. 11. 8:26 - írta A Vándor

2011. márc. 6. 17:41 - írta A Vándor

 

Támogatni kell a költőket és nem csak pénzzel és egyébbel, hanem jó szóval is, biztató szóval, mert ez néha többet jelenthet mindennél. Nincs védtelenebb, mint a költő, amikor magára veszi a világ gondját, s megpróbál eligazodni, választ adni – ilyenkor ugyanis ki kell tárulkoznia, ki kell bújnia minden páncélból, és saját lelkét kell felajánlania a kísérletre, hangszerként: hogy megszólal-e a világ?

Nagy szükség van a költőkre, nem is tudjuk, hogy mekkora! Kevesen tudják, hogy amikor az első embert fellőtték az űrbe, a felkészítés során verset tanult meg fejből, hogy ne féljen a nagy magányában, hogy ne legyen egyedül a nagy világűrben, hogy ne legyen üres a lelke!

Török-Zselenszky Tamás első kötetének versei jó adottságokkal rendelkező, tehetséges fiatal költőről tanúskodnak. Egy érzékeny, romantikus alkatú költő habitusa rajzolódik ki a SZÍVRÁK című kötetből, egy olyan fiatal költőé, aki következetesen, töretlen hittel és bizalommal törekszik önmaga lehetőségeinek megvalósítására, a világ rejtett összefüggéseinek művészi kimondására.

Fenyvesi Ottó

http://wikipedia.hu

Oldalaim:
http://zselenszkyband.blogspot.com
http://zselenszky.blogspot.com

hollos.zselenszky@gmail.com

 

 

 

 

 

VIRÁGOS KÖNYÖRGÉS ELLENFELEINKÉRT

/ dal /

 

Pistis Sophiának sirámodásáról

zengem énekemet színváltozásáról;

tizenkét eónból szabadulásáról,

tizenharmadikba megtérüléséről,

abból teljes, eggyé minősüléséről.

Tanújául állok folyamodásának;

Krisztushoz intézett himnusz-szólásának,

hányattatásának, próba-állásának,

aláküldésének, kegy-elnyerésének,

Parakléta által átemelésének.

Megszólítlak Téged, kínokból kimentett:

Világosságból és Életből keresztet

vételezőt, hordót, elnyerőt, jó szentet!

Járj közben miértünk Krisztus Királyunknál,

minden magyaroknak édes példájánál!

Úgy intézem én is kérő szózatomat,

mint intézted egykor ezer szép szavadat

Első Rejtély felé; telj-akaratodat,

Világnak Világát kérő énekedet.

Virágnak Virágát sóvárgom itt, Veled.

Mentsetek meg ellen fondorkodásától,

élet ellen való ármánykodásától!

Legyünk láthatatlan szemük előtt mától

Jézus fogj, ne engedj szíved rejtekétől;

aranyfény-szárnyaid ős ölelésétől!

Oldozz minden vallás részrehajlásától,

hatalmat szomjazók vámpírkodásától,

birtokot éhezők által bántásunktól!

Oszolj, árnynép, ki a látó szemünkön ül!

Széledj, keselyűhad, ki víjj’sz kincsünk körül!

 

Másik féle kincs ez nem Te kívánalmad;

elmúlik az arany, de mi ékünk marad!

Mert az ékünk Ég, s Föld, mely lélekkel virrad

az Egy Szellem, Kiben minden élőn forgand.

Belül hordozzuk Őt, s Ő is bévül fogad.

Nem miénk e föld, mert inkább mi vagyunk az

élve élő ország; nem miénk a hant, s gaz!

Mi vagyunk az övé, kis szívünk irgalmaz.

Ármány kihalsz, mihelyt az utolsó igaz!

Ám, míg élünk, keggyel Te is épen állhatsz.

Fogadd bocsánatunk, s felmutatásunkat!

Vedd testvéri jobbunk, lelkünk étke illat,

szív-szomjat lám, csakis hő szeretet olthat!

Gyöngyöt mélyből lásd, csak jó halász emelhet;

lelket szívből csak a Napkirály, Ki menthet!

Nyugat Buddhája légy; Kelet Krisztusa légy!

Földön lépő Ég, és Égben lépő Föld légy!

Étkül adtuk testünk, naggyá nőj, erőt végy;

tettünk magunk fölé, emeltünk: bölccsé érj!

Gonosz porhüvely-rab, vélünk Egybe megtérj!

Húsunk érted adtuk, érted is szól dalunk;

édes ellentársunk! Tündöklő fénymagunk

által erő táncol rajtad, légy háttársunk,

kedves ellentétünk, egészítő másunk!

Egymás kiváltóivá tett hű világunk.

Érted is könyörgök Pistis Sophiához,

szoktasson vérünktől, vezessen szavamhoz!

Anyagba fúl mind az, ki anyagot halmoz.

Bölcsesség laktat csak megelégedésig;

aranyközép mérték visz csak ébredésig.

Világosság-sólyom váltsd meg ellenségem!

Tedd lelki gazdaggá, hogy népem ne féljen!

Áldd meg bölcsességgel, kincse égi legyen,

majd aztán énrám is kedves gondod legyen!

Fogadj családoddá, s szíved lakként vegyem!

Add régi ruhámat! Első Szeretőmet –

hadd élhessem újból Öreg Istenünket!

Ültesd asztalodhoz örök, s új népedet!

Vedd melledre Őket, ahogyan engemet!

Örvendjünk az útnak, aminek vége lett!

Ocsúdhasson mindünk, ím, az új életnek!

Örökölhessék a Földet szép szelídek!

Mennyet meg a most már egészülő részek;

szem lát részt, a szív meg csakis egyes Egyet.

Szem lát részt, a szív meg csakis egyes Egyet.

Szerettem volna megörökíteni a szkíta fénykeresztény mentalitást. Ez a vers egy helyzetgyakorlat... Ivanics barátommal fogunk egy hagyományőrzős, világzenés felvételt készíteni egyszer, és arra írtam kántálós "sámánszövegnek".

Székesfehérvár 2012. január 5.

 

 

Ő Az, Aki

 

Eljön és kereszteletlen lesz…
sehová sem tartozó.
Nem kiválasztott nép közül jön,
és hagyományos vérvonalból való
sem lesz, csodát sem tesz,
s lehet, nem mutat majd semmit.
Érkezni fog fényes, nagy felhőkön,
elmegy csendben s nem illet majd senkit
semmi szóval, csupán szomorú lesz,
s mindenkinek hátra hagyja, amiért tesz:
Erősnek ellenséget,
különbnek ellentétet.
Evőknek nagy éhséget,
utat a lépdelőknek.
Vágyat az elégedetlennek.
A vallóknak sok véres keresztet.
Szeretni valót a szeretetnek,
és Egyet minden egyes Egynek.

 

 

 

AZ EZÜSTKEVÉLYEN

 

 

Üres vagyok.
Égtől kitartott.
Szenes, fekvő erdőkre öntöttem borom…
rühös galamboknak vetettem kenyerem.
Krisztus vérétől részegen,
forró fürdőmnek kérlek fel, alkony!
S végső kenetnek Téged, árny-hitves,
álterhes szívvel szitkozódom itt.
El kell árulj, mondtad, valakit.

Engem választottunk…
mért mégis magadat árultad el?!

// Bp. Köztársaság tér, 2010. Húsvét hétfő

 

 

FELHŐKÉPZŐ

 

 

Bőrömről isszák felhőiket
a kevélyek.
Anyajegyek Göncölszekerén ülsz,
csak csenjenek;
emeljenek mennyig
ez érző csillagaim!
Csak csókjaink sajognak:
saját halottaim.

// Bp. Köztársaság tér, 2010. ápr. 06.

 

Hunyadi Szent János

 

 

Felébredni, s mássá összeállni.
Olasz-német honban, Kapisztráni,
nem hagy a regula éggé válni…
magad élvén felravatalozni:

Széttárt kézzel fekszem oltár elé,
testem körül gyertyák tűzkeresztté
egybe forrnak, szemem vize csordul,
fénykrisztusságomat veszem zsoldul.

Vérem hullajtása tanúm, testvér;
egész éltemet adtam Jézusér’!
Az Ő nevét nem csak szám hordozta:
szívem, vörös rózsa volt annak lakása.

2009. Budapest XX. ker.

 

 

Műdal a fizetségről

/ A szakrális királyért felszólalva:

- Pásztor, vidd át nyájamat a világon;
jámbor légy, és így könnyíts az igámon!
Farkas, nagy sas ne dézsmáljon belőlük,
tüskét, mérget vedd el, rejtsd el előlük!

Mit kérsz érte, ha már szépen átvitted...
fizetséged mi legyen, ha megvédted?
- Nem marad meg a pénz nálam, ismered!
A nyáj maradjon azzal, akit megszeret!

- Mit számít, hogy kit szeret, ha levágják?
Elengednéd? Földjét mindenhol lakják!
- Elengedem, kését ő válassza meg;
zsúfolt Föld helyett nyáj-mennybe megy.

- Nem okos az, nem bír majd választani;
birkanépből nem tudsz sólymokat támasztani!
- Pásztor után menni, lásd, elég okos;
s elég, ha a pásztora elég okos.


2007. nov. Bp. Rákosmező

 

Olvasmány


Dráma... vissza se kell hozzad...
járda gyémántjain meg ne csússz!
Tested fedd fel ma a Holdnak,
zöldes csillagok tejében ússz!

Gránát-hajaddal fond körbe
mentő feledésem: combjaid!
Súvaszd mézes sírgödrödbe
lelkem: zsákmányod cafatjait!

Olvasd belőlem a betűt!
Szemed nyomán csak tiszta lap...
az se: a világtól elüt;
tépd ki, jobb, ha annyi sem marad!


2007. nov. Székesfehérvár

 

 

 

Osztat

Ki szeret Téged bennem,
és ez, Tebenned kit szeret?
Mi késztet levegőt vennem,
s bár a levegő, nekem a Te neved,
fáj ez a név,
és fáj vele minden nagylevegő,
belégzek, ki semmit!
Gyere csak, karmokkal ölelő,
gyere csak, állj meg
a szívem, s a Nap között,
hadd higgyem örökké:
Te vagy Nap,
s szép szemeid mögött
a quazár, mi munkál,
már mindig csak én leszek…
s aranyat termek az íriszed
mélyén, ha csókunkban elveszek!

Ki átkoz Téged bennem,
és ez, Tebenned kit átkoz?
Mily’ erő hajtja meg
csigahéj-bokádhoz
gond-ráncos homlokom,
s mily’ erő, melytől bírom
e vérszínű folt-rossz
szívfogyatkozást?
Nem akarom! Nem akarom!
Viselem csak
ez angyali velünk szórakozást.

Egy minden lépéssel könnyebb lény nyomán…
Mégis, hogy hibázhattuk el
a fényes utat?!
Istent temetve, hogy lettünk,
akik a gödörbe szórták
kis marék, becses csillagukat?

 

 

 

Már most megvetem…

B. K.-nak

Már most megvetem a holnapi ágyat,
családom, hitvesem, szentem.
A test lefekszik, a lélek állva marad,
s e renden túli értékrendben
csodás előtér a lángos háttér elé:
a füzet, a toll;
e társak éjszakára.
Már csak egyet alszunk,
jössz, és megfizetsz, te menny sugára,
magaddal, hisz jutalmul küldetsz
az elhajított ezüstpénzekért…
a lelket csonkító, érdek-bagázs
okozta szép sebeimért!
Beforrnak-e, s ha igen,
leszek-e még!
Élet-e az, akarom-e szőrén ülni
az erő erét!
Bírom-e, e nép nélküli ország
vállán megtartani magam?!
Írjam, éljem, mi volt,
vagy haljam: még ami hátra van?!
Most, csak megvetem nekünk a holnapi ágyat,
családom, hitvesem, szentem.
A test lefekszik, a lélek állva lázad,
s e renden túli értékrendben,
hagyd, a jók dolga a jóság!
Ezek itt inkább fölfordítják
egymást vele,
s fölfordulnak!
Egyedül marad a költő,
s betűs kopját faragnak neki
a lyukas zászlók alatt.
„Egy sem állhat meg előttem Terajtad kívül!”
Ez lesz rajta, meg, hogy
„Te, emberek közt a legemberebb…!
Megvert e rossz korral az Isten,
de cserébe megáldott veled!
E más fizikájú, eladott honban,
neked mindkét oldaladba
osztottak szívet.
S én úgy szerettelek ezért, társam, szerelmem,
hogy oda’dtam érted
az egyszülött Istenemet…”

 

 

Estike

 

Érjen ugyanannyi szépség hozzám,
mint amennyi testet, lelket én adok!
S ha ez a szépség esti órán
rám simulva, kéjben, némán felragyog,
ragyogjak úgy én is, téged áldón!
Lúdbőrzőn röptessen a sírás engemet!
Edényemben más számára ne maradjon,
úgy adom cserébe minden szépemet!
Mint estike, pazarlón, mással nem törődve,
úgy szolgálom illatmindenemmel perceink'.
Szemedben él szemem lakójának őre,
s ha mindezek után a jó majd könnyen rám legyint,
nem keserít ősz hajszál, őszi szél...
mert te már csókoltál...
te már öleltél.

 

RÓZSA, DATOLYA, BÚZA


Nincs az elvonulás nélkül
én-megváltás, mely ékül
lényed díszítse szűrként.
E viselet szűr jó törvényt
a Grálba is Krisztus-vérnek;
Igyunk, és köpjük szélnek
ez őspatkányt irtó mérget!
Ne legyen szokásod, neved…
egy bolygó a sírod, s a kereszt
a Dél keresztje a síron.
És üstökös csóva írjon
sírverset rólad a csendre,
míg káosz vigyáz a rendre.
Jézus sebe a combján:
örvend a két oroszlán.
Sebéből rózsa nyílik,
datolya, búza hullik
földként, hogy új kor fedje,
s örömkönnyed öntözze.
…Hogy szeresd a szajha világot,
vonj reá gyönyörű álmot!
Önmegváltástól holtan,
s Megváltásba támadtan
így lehet isteni siker
az ember műve: az EMBER.

 

VONAT, SURLÓFÉNY

/Nagyasszonynak/

Játsszuk azt, hogy nem Önt párologja
a felengedő föld,
s násza szívmegejtő parfüm-szellői
nem állnak meg bőrömet kerülni;
húson átfúj az Ön neve-huzata...
csontban lakik szent lehelete!

Ön a vázam,
ki megtart, visz,
és viseli egykönnyes, tenger bánatom súlyát...
s ki bennem egyként élő örök menny, otthon,
kivel egyedül vagyunk, mi, tünde árvák --

egymással várandósak!

Játsszuk el, mintha ki sem derült volna,
mintha szólás előtt epednénk...
Ne tudjuk, hogy tudja,
hogy tudom, hogy tudja,
hogy tudom, hogy szeret, hogy szeretem!
Nem temetem; teremtem, óvom!
Ne temessen; teremtsen, óvjon...

bárhogyan, sehogyan,
mint egymást Föld, s az Ég!


///2010. március 20. Pusztaszabolcs Rendező Pu.

 

Pályázók helye

Kijárok minden nőnek.
Szeretnemszeretet játszanak
testem részeivel szórva
beszántott útjainkat.
Kínzás nélkül is
elmondtam volna:
csak az a mi bajunk,
hogy örököt akarunk
a mindig változóba!
Most csonkaságom
ziháló sajgása
vágyja ide a halálos ágyat
hátha ott a végén majd
nem akar tovább hűtlenné lenni
az ember!
Izzó búra van a fejem körül is,
mert elette agyamból a szemeket a láz.

De mit várok
nagy spirálkarunk itteni sarkán,
hol a jóhoz is
sátánok elé kell
a tervet
benyújtani?!!

 

ENGADIÉRT VALÓ KÖNYÖRGÉS


E szép, ősi fürdő mozaikos falán
vadvirág díszlik egy csodás asszony haján.
Pezsgő vízben nyugszom, s meztelenségünkben
eggyé forr magányunk hunyor-merengésben.

Szólj hát hozzám, kedves! Őseinknek Őse!
Van-e most virág, mely illenék a fődre?!
Van-e jó lélek a kende-gyula székre,
él-e oly nemes, ki Hazát hord lelkébe’?

Hol vannak, kik minden kincsüket od’ adták,
hogy keserű könnyét kisírván az ország
viruljon, s bibéjét igazság porozza?
Hol van, ki a Honért önzetlenül osztja

erejét, tudását, gonoszt űző szívét,
s él-e nép, mely hordja drága, izzó vérét
Kerecseny-napának, első táltosunknak?
Tudja-e ki szittya azt, hogy benne szunnyad

Noé, Jáfet, Nimród, s Atilla reménye?
Küld-e még a Jó Hang ki-ki bensőjébe
tiszta jelentést sok üres tév-szó helyett,
s lel-e még a bízó magyarság ott helyet?!

Vérré vált a Marcal, temető az alja.
Világ négy sarkában négy lovas siratja.
Segíts, Isten, a sok vörösre sírt szemen;
égi kamilláddal borogatva legyen

mindegyik, s mint fürdőm mozaikos falán,
termő-szép világban Boldogasszony anyám,
legyen gazdájuk mind boldog e megyéken!
Minden jó magyarban szeretet műveljen

Életet, s Világot nyíló örök jelent,
nem csak magyart áldva: minden árva lelket!
Tested az anyaföld, nézésed hajnalpír,
éjjel küldj csillagot, jót kérő imánkér’!

Aki eddig hitt, az immár ne csak higgyen:
eszmélj föl mindenben, s akképp Benned minden!


(Örök jelen szkíta –más…2010. október 7. Székesfehérvár)

 

2011. febr. 26. 18:46 - írta A Vándor

2011. febr. 20. 15:01 - írta A Vándor

 

 

1968-ban születtem Budapesten, a Józsefvárosban.
Itt jártam iskoláimat.  A legelső papírra vetett sorok, középiskolás éveimből származnak.
Verseim szinte kivétel nélkül az ember legalapvetőbb érzelmi hullámairól szólnak. Gondolataim különösebb cél nélkül, egyfajta napló helyett kerülnek papírra. Üzenetük viszont, talán más számára is kézzel foghatóvá válnak.

http://www.kovacsgyorgy.iweb.hu/

 

Köszöntő

Nyugalmat,

s napjára köszöntő helyett májusi esőt,

arany betűkkel írt olvasmányt elé

kedveskedvén elmúlt időknek

meghódítva eljövendő mesét.

Ámulva sorsa szűk csapásán,

kérdezvén nagyról álmodó szegényt

- vajon mit ér majd e korai köszöntő

e nagyra nőtt kirándulás legvégén

Térben és időben

(Illusztráció: Juli Vajda munkája)

Azok a szemek, az a mosoly

Szinte jelképpé vált mellette az éj

szerecsenének szólt a páratakaró alól

elkergetve bűnét a gondolatból

kaland nélkül, ahogy az út fogyott

a sétány is jelképtelenül lehűlt

azonosíthatatlanná vált a hely

a szem, a mosoly: térben és időben

Bús magyar ló

Látom, megszolgáltad magad árnyékát,

féltve hűtött fűszálak közti csended,

a mára már gyenge, s szinte fájó harapást,

mivel Mester - kezében ecsettel - illetett.

Nap vetette árnyad még jóízűn tépi

vihar előtt üzent utolsó fűszálait,

enni már nem eszel, időd múltba mereng

pajkos csikókorod féktelen vigaszán.

Megszépült már a gyűlölt kanálisparti út,

anyád kocsija mellé fogva, a tengerivel

rakott kínzó súlyú számtalan forduló alatt,

hol férfivé lettél - pedig csak ő húzott

összeszorított foggal, sziken szikrázó

patával, fél szemmel mégis féltőn

mosolyogva… mi neked, a gyermeknek

szólt, űzve kínt legnagyobb titokban.

Aztán a híd, mi volt vagy kilenclyukú

pálinka gőz, ünnep, vásári pengőrengeteg,

mire a kupec megpödörte bajszát, csikóból

csődörré váltál, ekkor láttad utoljára anyád.

Feszítve állsz, a méltóság végtelen pányván

tartásod múltad, jelened ekén veszett erőd

búcsúzásként szerelmes filmed pereg, mikor

a deres kancával font sörényed közös gyönyört..

De reggel jő, megáll érted kocsi. Kérded

hová e pompa, s miért nem elébe fognak?

A vihar pedig már üzent, vesztőhely illatún

mosolyogj, hogy anyád tenné: Bús magyar ló!

Körforgalom

Időtlen utazásként telt az est

rászedett cselédként ünnepelt tömeg

csak egy ült némán fénytelen asztalnál

előtte tányér, akár mosoly-tükör.

Tarisznyányi tésztával megpakolva,

a részletekben rejtett szenvedély

csókként ért a szájhoz minden falat

utcára kergetve hajnali álmomat…

Hajnalod igéje

Férfivé tett ajkad hajnali igéje

magába zárt e súgva érkező csend

a véredényeim alá suttogott tűz.

Lankáidon meghunyt az önző pillanat

levegőm vadul keresett kiutat:

hisz’ babérba fontad a holdfényt,

s csókba szivárgó lángcsóváimat...

Hangyáim

Kiválasztott idők, átváltozók

szakítjátok mi egybeforrt

jövendőt lesőn kérdezek

akár a földjét sirató gödör

kiáltok égbe feltörőn

hallgatok magamra: - csendesen!

A frissen kaszált fűben

álmatlan heverészgetek

helyet simítok mellettem,

szorítom szegletét a rétnek

a riadtan rám nyíló kívánság

egyszer még elém vezessen..

Mintha velem úszna fűnek tengere

lógatva esőáztatta lábait, várlak

hiába zaklatott hangyasereg, mely

nem leli nyugtát, míg benne fekszem..

Üzenet

(Illusztráció: Juli Vajda munkája)

Mi megtörtént nem találja végét,

csak a szegfűillat az induló utcában

- jó a meleg; most megtérítem

kárát a nyárnak.

Most kiemellek a mindentudásból´

utadra eresztelek égre rajzolt

nagy papírtekercs, mosdom

s újra tiszta ruhát veszek

a zsúfolt utcára, akár a

„mit sem ad magára ” legény;

utolérni utcának virágárus lányát

- talán csak a virág illatáért

mondok nemet a fizetség fejében

éppúgy´múló történetnek,

akár rettentőn hideg kezemnek

kendőd után kutatva

vigyázom sötétjét szemednek, miként

színek vigyázzák a nagy futás kezdetét,

s mint ölni hívó házvégi üzenet:

- nem hallgatok a nyárra

hiába fülledt illata a fáknak,

s hiába elmúlt nyár varázsa!

Emelem kezem… hazatértem

az éjszakához melléd vetkezem

a gondolatokkal együtt vétkezem

sírok, mint gyermek, majd olvasok

dacból levetett ruhádból.

Végül, mint utcának embere:

a végét alszom, s érzem csendesen.

Szelek szárnyán Homály és zűrzavar összefoglaló nevén jelen elválaszthatatlan mi helyes, s mi helytelen képzelet szülte törvény magasztal törvénytelent hon ítél a hontalan felett kérdésre kérdés – megválaszolatlan néhol a homály néhol a zűrzavar véleményt magadról magad írja arcod darabokban gyűjti fésűd hajnali hajfonatod már megítéltetett a múlt most végleg megítéltetett jelen maradt arcunkba vésve, a szelek szárnyán őrzött csókjaink lehelete… Újrafelfedezők (Illusztrácó: Juli Vajda munkája) Adj nevet a hangulat vonalának adj nevet az idegeneknek (jutnak eszembe ily idegenek) semmit sem akarva akaratlan melegszenek hangok a vonalak alatt - egykor a dicsőség lehetett ilyen - nem lepődsz meg nem kezdesz’ ismert dallamot - kalapot emelsz idegen kalapot egy lépés az Új világ felé egy lépés – néha még felém míg ő fázott te éhesen lapoztál az elmúlt napokban kenyérre vágyva, irgalomra zsebedből kihullt a nagy találkozás nem volt rajta honnan a hangulat vízbe mártva szárad a magamról magamra öröklött unalmas gondolat. Most csak néz minden földbe mart kalandor - ki Kolumbusz maradt bár sosem´ volt hajós “Hajnal nóta” Álmatlan nyitja ébredő szemét az éj, s ahogy párát lehel a hideg ablakon: tetszelgőn „hajnal-nótára” fakad. Fejét emeli Hold a tó vizéről, megtöri az ablak fázó igéjét: bentre kerít álmot e messzeség. Csak evez a túlparti homokban, mint szél hátára ültetett vitéz, ki szótlan küldte érted legkisebb gyermekét. Ámuló hangon nyújt vigaszt, akár a gallyak közt halkan suttogó parázs, s puha kenyérként nyújtja át a tékozlón elszórt fényes koronát..

2011. febr. 16. 20:16 - írta A Vándor

Úgy érdemes létezni a világban, hogy benne vagyunk, középen. Nem ellene, rajta, felette, alatta, keresztül, vagy át, oszd meg és uralkodj elven. Vele, benne, egységben, Egyben.
A verseimet sosem fejezem be,
hiszen jó oly sok költő között lennem,
mert az olvasó fejezi be azt mindig helyettem.


http://balintmegen.blogspot.com/

 

Egy eget bíró

 

Mérlegként vagyok bíró,
Tálcáimon hunyt hét eget a világ,
Melynek harmadik szeme
Fölöttünk lebegve
Varázslatunkra tekint.
Homályosan látunk,
Erőnkkel táncol a tudomány,
S összerogynak falábai
A minket illető asztali áldásnak.

Ugyanúgy vagyok szerelmes
Álomba, valóságba,
Gyerekként, felnőttként, öregként,
Halva, élve, s újjászületve.

Mérlegként vagyok bíró,
Feléd, s felém sem billenek,
Őrzöm pillantásait a harmadik szemnek,
S hét ég mögé rejtenek
Erő-táncai a végtelen fellegeknek.

 

Rózsaablakot nyitott

Rózsaablakot nyitott ki
ma a hajnali fény,
Megvilágított
egy újabb éjszakát.

Elfújta a gyertyát,
Felnyitotta a szemet.
Megtelt általa a meder,
s ivott belőle a szomjas.

Ösvényt vágott,
oszlopra meredt
Aranytáblás sóhajtással.

Várandós lett tőle az igazság
minden érző emberen át.
Kettészelte a kétkedőt,
s Egybe terelte az ébredőt.

Élővé varázsolt
Téged..

 

 

Leül a holló a jog vállára

 

Leül a holló a jog vállára,
elfújja szárnyával könnyeit a népnek.
Miért utálja a tudat a király szót?
Jelentését bennünk ismeri a lélek.

Elcsépeltnek véli dolgozó a dolgát,
sátrat ver az eszköz útján,
Kertjében önámítást halmoz,
lakatot vesz a menny kapuján.

Szavak sorakoznak az ész falán,
piramison feljebb mászik, ki többet ismer,
Ha felér a csúcsig, a világ fordul,
s versenyt kezd részlet-isteneivel

Tükörfordító volnék

Tükörfordító volnék,
Egyetlen arcot látok tisztán.
Hátunk mögé bújt
’hátunk mögött’,
S balról jobbra ír
többoldalnyi balszerencsét.

Kő áll ott,
hol kő volt mindig,
Névtelen újszülöttek
adtak néki más neveket;
Pedig ott áll a kő,
Hol örökké állott.

Tisztátalan bizonyítja
tisztátalanságát,
Naptól bújik Holdudvarba,
nem bírja igaz vér selymét,
miből barátok kortyoltak.
Keresem a földet,
mely kardom hüvelye volt egykoron,
nem országhoz köthető vagyon; –
minden láb alatt dobogó nyugalom,
Hisz’ a mennyben –
ugyanannyi terem ugaron.

 

3naposság

 

 

Úgy folyik most vérem,

Mind édesanyánktól kapott tej.

Megkeresztel vele az emlékezet.

Perverz szentségtelenség ad csókot

Oda, hova a te istened még nem mert.

Ha testet cipelő szád prédikál,

Borzongásé marad a megszokás.

Remegő hangú térítő,

Csukd be a szád, mit fegyvernek használsz!

Egy egész életen át

Könnyekkel tömöd a táskát

Szemed alatt...

Tragédiára spórolsz,

Pedig pont jókor, jó helyre születtél.

 

 

 

 

Ameddig a szem ellát

Elléptél a fától messze,
S illatát minden virágának elfeledted.
Téli keserűséged írod fel
betontáblákra a forróság mű-helyén.

Annyira küzdesz…

Már csak víz maradt a vázádban,
Ahogy mintákkal határolsz hasonlóságot.
Kezedbe keresel cselekvésnyi tárgyat,
S gyönyörködést szűntetsz.
Menekülésed záloga a saját távolságod,
Pedig, ha megölöd, vele halsz.

Nélküle nem létezel…

Egyedül hal a barlang terét kitöltő,
Vízfesték-kék tavában fulladozik a tömeg.
Oly vérszagú e kisajátított föld!

•

Szerény bölcsességed földön hunyt,
De jövő-vágyad már csak időt tölt,
Életed hajnalán piramist rajzoltál,
Hogy életed végén legyőzhesd magad.

Hajszolt már a kis szemed,
A szél fűszálaival simított táj

üveggé vált.

Az öreg sziklákon lihegsz,
Az ég felé egy séta is hosszú már.
Ha leülsz ide egy picit,
Arcod a Nappal szerelmeskedik,
Mert emlékszik minden rád.
Itasd hát meg a múlt elkóborolt lovát...

Oly könnyillatú még az erdő!

Ha nem bírod, hát ne tedd!
Ne építs piramist,
Ne mássz meg hegyet,
Ne írj keserűn,
Ne légy a tömeg!
Csak szeress, s gondozd, mi nem a tied,
Építs másnak házat, s ő épít neked,
S, mit születéstől kaptál, add tovább a jót,
Mesélj, hallgass, s taníts befogadót.
Igaz föld nem tart meg hazugságot,
Mert annak hordozója elmenekül otthonából,

Mely sosem volt...

 

 

Multiverzum pu.

Az ég felé járok,
kavicson
mezítláb
szöknek az álmok,
Szó helyett
szelet hányok,
felhőszemű lányok
szemein szállok.

Gabonakör megálló!

Kijön elém
a hónap vonattal,
a D-napon születettek
űrhajóval,
a nagyapán a Styx-ön komppal.
A Taigetoszról ledobottak
szárnyat növesztve
felénk szállnak,
nincsenek árnyak,
eldobott vágyak,
csak seregélyek a réten,
most szálltak le éppen.

Legyen meg a senki akarata,
Szálljon belénk a lelkek hada,
Hisz’ igaz harcos vért nem ont,
Szívével őrzi e földi hont.

 

Ha felszakad a varrat

Olykor megidéz minket az ég,
Rád pillantásra enged a jelen.
Aláírta ablakunk az ítélet,
De a szél szabadon teremt.
Hát félj!
Félj, te bevarrott szájú nép!
Kardod hüvelye vérző szíved helye,
Szerelmes szavaidat másban forgatod.
Ki büntet mindezért?
Tükörkezeiden cikázó üres szózatod...

Halál előtt könnyeidben mosdasz,
Verejtékkel kened fel utódaidat,
A teljesség minősége elől bújva
Hibáiddal oldozod fel hibáidat.
s végül...
ott díszeleg hát összes győzelmed
Léted céljának diadaltérképén,
így én utolsó gyufámmal gyújtok alá
Mindennek, mit tőlem védtél...

Sárkány-tánc

Távolba hátrálsz,
s mégis egy érintésnél is közelebb látlak.
Neon szárnyaidra mered
festményt hazudtoló csoda-szépséged.
Álmomban ragadtál.
Szárnyaid szívemben hagynád,
s szárnyalhatnál
másfél valóságon át.
Széthullok
ablak világunk tükröződései közt,
kis részleteid homályán,
pedig tudom,
ha lenne rá jóslatod,
biztos egészben látnál.
Táncolunk valahol a felett és alatt közt,
poklot ér talpunk,
s tenyerünkben elfér a kilincs,
mely aranykaput nyit
résnél nagyobb igazságra,
részeidet egyesítő világra.
Mögöttünk megfagy a zajos tűz,
válaszol a kémia
megannyi megperzselt szépia,
s oldal közt könnyel,
siratva maradványait
a taktikus gyűlöletnek.
Hitvesi ágyunk a repedező beton,
ruhádon sétál az összes
újdonsült szent, s ikon,
kikre nem jut újságban hely,
s lám,
így megyünk egymás mellett el.
Tarts meg engem,
s magadat,
hogy más is felismerje bennem
a te arcodat.

 

 

Csillagköd

 

Csillagköd borult a szemekre,
Torzult a kérdés,
Mi csendtől űz el.
Ha nem menekülsz,
Rátalálsz.
Szavak miatt
Már ráégett
Ezer meg ezer emberre
Száz és száz ház,
S mégis lakatlanságot teremt a vágy.
Ha mások is figyelmeztetnek,
Miért egymás ellen harcolunk?

 

MIÉRT???????

 

(Vándorkincs)

 

2011. febr. 4. 18:11 - írta A Vándor

SZÉP ILONKA

 

2011. jan. 14. 10:20 - írta A Vándor

 

 

 

Üdvözöllek új oldalamon kedves versszerető igaz ember!

Szeretnék ezzel a lehetőséggel újabb utat nyitni saját magunkhoz! Hiszem, hirdetem a vers hatalmát, s aki e nyelvet megérti, annak házatáján kinyílik a remény, az újjászületés virága, egy valós korba vetett hitének igaz földi alapja!
Gyertek kedvenceitekkel, saját Szívtermékeitekkel, vagy hozzátok azok műveit, kik már személyesen nem jöhetnek, rendezzétek be oldalatokat, mely csak a Tiétek, a miénk egy biztos zöld sziget, ennek a modern kori fertőzött, romlott folyamnak a kellős közepén!

Vándor Kincs

 

2011. jan. 14. 8:14 - írta A Vándor

 

 

"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

 

2011. jan. 11. 19:15 - írta A Vándor

 

 

 

 

Zsubynak

(Egy szerelem emlékezete)

Ó, mily áldott lény, Istenem de szép!

Téged nézlek, Te üde tiszta kép.

Lelkem zászló, lobog, táncol, újra él.

Szívem zakatol, énekel, rólad mesél…

 

Rólad mesél, bárkihez is szólok.

Kiáltok vagy titkot, ha barátnak súgok.

Élő rejtély, kedvellek, érzem jó veled.

Vonz a mosolyod, imádom mindened…

 

Imádom mindened, szeretem az álmod.

Természetes, fényes, holdvilágod.

A szerelem csak egy szó, csak ennyi!

Én mégis szeretnék, beléd szeretni…

 

Beléd szeretni, óvni, védeni téged.

Átölelni hóban, hideg zord télben.

Ha kihuny a nap és körülzár az éj.

Súgni neked, hogy ne félj, ne félj!

 

Loreleyhoz

 

Ködbe bújt

Hajnal hátán

Vágtáztam fekete földön

Fehér, felhős égen

Lent angyal égett

Szótlanul, némán

Lelke tüzében

 

Szomorúfűz

Lány Te árva

Láss meg a mélyben

Emeld fel szemedet

Olvass a szélben

 

Nyújtsd ki

Apró kezedet

Ne állj ott búsan,

Kormos esőben ázva

Mesélek igazat

S óvó karomba

Szorosan bezárlak

 

Régi időknek

Múló tengerében

Szép voltál magadnak

Nekem mindörökké

Higgyél a szavamnak

 

Légy hát boldog

Mert a szél

Énekel hóban, fagyban,

Kemény zord télben

Kihuny tőle a bánat

Virrad már napod

Tavaszodik az éjben

 

Egy mondat fénylik

Világít a sötétben

Egyetlen mondat csak ennyi

Mosolyogj rám úgy

Hogy ne féljek visszanevetni.

 

Sírni…

 

Sírni kéne mást nem is tenni

Sírni, sírni csak sírni

E bűnös világot elfeledni

S egyszerűen csak sírni

 

Könny patakot fakasztani

Bánatnak folyóját

Könnyezni jót és rosszat

S csak sírni naphosszat

 

Sírni, hogy tudja meg

S hallja hát a világ

A szomorúság szavát

Az emberfiának bánatát

 

Egyetlen kérés, csak ennyi

Sírni, sírni csak sírni

E bűnös világot elfeledni

S egyszerűen csak sírni…

 

Bajos szerelem…

 

 

Az élet

sötét verem, zsúfolt pince

amott egy lélek donga

itt egy üres hordó

benne bíbor szíveket

maguk előtt gurító

angyali gonoszok…

 

A fogság

testileg rab, szabad szellem

nyitott, fényes börtön

bezárt, végtelen puszta

egyszer elhagylak

sose térek vissza

átkozott szerelem!

 

A hiány

szenvedő szemem vaksága

reménybe veszett

csalfa vágyak, képzetek

féktelen, nem múló

őrült, lángoló érzések

hagyjatok magamnak…

 

Az elfojtás

tébolyt szül, feledni kell

felejteni a szeretett lényt

nem segíthet más

részemmé válhat örökre

a keserű csalódás

segíts ó idő!

 

A háború

kegyetlen, ha küzdök

szívem bele roppan

maga lesz a vérző pokol

sápadtan kihunyok

benned valahol

halkan, magányosan…

 

A halál

nyugalom, békesség

álomba ringat

nem kísért meg, nem bókol

őszintén hazudik

szenvedélyesen csókol

jobban mint te!

 

Az érzelem

zsarnok vonzalom

emésztő malícia

megvetlek, mégis űzöl

akarlak  téged

elmém hiába gyűlöl

te reménytelen szerelem…

 

Ikerlelkek

 

Kettő a test

Két különböző élet

Együtt dobban a szívük

Összeforrt bennük a lélek

 

Szent a hitük

Hisznek egymásban

Barátok, testvérek

Életben, halálban

 

A sorsban egyedül

Senki meg nem állhat

Elveszni könnyű

Az idők viharában

 

Szerencsések azok

Kik barátot lelnek

Égbolt csillagain

Boldogságot nyernek

 

Mert bár kettő a test

S két különböző az élet

De együtt dobban a szívük

Ha összeforrt bennük a lélek

 

Nagyapámhoz

 

Sírni már nem tudok

Jégcsappá dermedve

Elszorul bennem a szó

Mikor rád gondolok

Nagyapám

Te, aki ott voltál velem

Születésem idején

Életem, tavaszán…

 

Utamra indítottál

Bátorság cseppekkel

Ültettél

Szívem rejtekébe

Szelíd ibolyát

Nem láttad felnőni virágod

Nem érhetted meg

Életem, nyarát…

 

Itt vagy mégis

Lelkemben

Örökre itt is maradsz

Együtt leszünk

Mosolygós képén

Susogó lombos

Alkonyodó

Életem, őszén…

 

S ha az időm

Elalszik halk

Fehér paplanos tájon

Én boldogan hajtom

Vállaimra fejét

Viszontlátom újra

Letudva békében

Életem, telét…

 

Nézz magadba

 

Mindig hazudnak nekünk,

s mi mindig mindent,

elfelejtünk…

 

Álmok valósága?

Hazudnak nekünk!

Rejtelmes szépsége?

Hazudnak nekünk!

A képzelet határa?

Hazudnak nekünk!

 

Bűnös vakságban:

Mindent elfelejtünk.

Érzékek vétkében:

Mindent elfelejtünk.

Átkozott csalárdságban:

Mindent elfelejtünk.

 

Mindig hazudnak nekünk,

s mi mindig mindent,

elfelejtünk!

 

Hontalanság

 

Nem állok már sehol,

Nincsen táborom

Se vérem se pártolóm

Nem zúg a kürt

Nincs csatazaj

Rideg csend arcomba mar

 

Ne

Ne hívjatok

Nem állok közétek

Hiába dobjátok

Nyamvadt pénzetek

Nincsen táborom

Nem állok mellétek

 

Nem, azért se

Nem állok ott

Ahol szegfű nyílik

Narancs az ágon

S nem magyar rózsa terem

A magyar rózsafákon

 

Nem hiszek nektek

Nem és nem ezután

Nektek, ti árulók

Kik emberek voltatok

Régebben talán

De elfelejtettétek

Istent is talán

 

Ti eladott lelkű

Rühes gyászhuszárok

Ti miért nem

És én miért váltam

Bujdosó hontalanná

A hazámban

 

Miért vagyok árva

Drága földön, itthon

Szakadt legény

Szelíd és tiszta

Mond Istenem,

Ha egyszer elmegyek

Miért térjek vissza?

 

Kocsmába hívás

(In memoriam Sértő Kálmán)

 

Drága komám

Térj be hozzám

Van itt finom borocska

Gyógyír a száraz torokra

Koccintsunk az egészségre

Szenvedélyre, hevességre

Igyunk a szép leányokra

Rokonokra, barátokra

Igyunk, hogy soká éljenek

Öregkorba érjenek

Meséljék az unokáknak

Kit tartott ő cimborának

Ki volt barátja magányban

Szerelme holtan, halálban

Költő úr kivel parolázott

Füstfelhőben lakomázott

Álmaiban elringatta

Ha elaludt megsiratta

Tudta az minden búját, baját

Benne lelte, az otthonát

A kocsmában rít és vigadott

Suttogva ilyet harsogott:

Ital lett a végzetem

Remegve ír két kezem

Hogy,

A hű bor meg sose csal

Lenyugtat vagy felkavar

De elvette tőlem mindenem

Barkavirágosnak verselt,

Életem

 

Lennék én paraszt

 

Lennék én paraszt,

dolgoznék serényen.

Élném életem,

erősen, keményen.

 

Lennék én paraszt,

vadul és tisztán.

S nem törne be

korbács se napszám.

 

Lennék én paraszt,

a föld lenne az anyám.

Ég a szeretőm,

folyó az apám.

 

Lennék én paraszt,

a mező ura.

Nem pénzért sóvárgó,

kivert kutya.

 

Lennék én paraszt,

az ország lelke.

Haza, szabadság,

Isten kegyeltje.

 

Lennék én paraszt,

az igaz szavával.

S szembemennék bátran,

az egész világgal!

 

Hazatérés

(A bennünk élő Igazsághoz)

 

Bocsáss meg lelkemnek,

bánom minden bűnöm, minden tettem,

mit életemben eddig ellenedre tettem.

 

Elfordultam tőled koromsötétségbe,

pislákoló lángod hagytam csak égve.

 

A remény gyertya lángját,

mely úttalan utakon hozzád vezet,

s menekül előle a gonosz emlékezet.

 

Fáklya lettél te bennem, ébredő hajnal,

feltámadt rab szívem, a felkelő nappal.

 

A boldogság napja,

mely jóságoddal csillagozta szemem,

s térdre borulva emeltem hálára kezem.

 

Legjobb barátnak

(Babarkának)

Csillag vagy, fénylő hajadon,
könny csorog le fehérlő arcodon.
Szomorú az ég is, megsiratja lányát,
de meg nem adhatja szíve vágyát.
Szitáló esőt hoz a drága földre,
elrejti bűnét szürke ködbe.
Fehér Istennő ne sírj, nem érdemes,
bánatosnak látni téged félelmetes!

Féltelek, úgy érzem mintha a testvérem volnál,
bánatodba halnék én is, ha te belehalnál.
Jó volna hát elfedni lágyan, szomorú arcodat,
s visszacsalni őszinte mosolyodat.
Szívedbe vésném az örök boldogságot,
te vagy az akire örökké vigyázok.
Elűzném lelkedből azt ami ennyire fáj,
hogy ne maradjon más csak virágzó táj.

 

Elmúlás

 

 

Fájó lélegzet, nehéz idő

Akadoznak a szavak

S megmaradnak gondolt

Elmúló pillanatnak

Fáj az élet, fáj a halál

Az érzés, az út

Mely nélkülük megy

Szalad tovább

Néha folyik könny

Néha csak némán fáj

Végül mindig elszakadunk

Mert idővel megtalálunk

Mindenkit

Aki odaát vár…

Éljük hát életünk

Hittel, reménnyel, vággyal

Hogy újra találkozunk

Testvérrel, jó baráttal

Apával, anyával

Gyermekkel

Ismerős emberekkel

Ősökkel és hősökkel

Az öröklétben, egyaránt.

 

 

Gyávaság

 

Mítoszok földje

Száz csoda

Hórusz útja

Ezeregy éjszaka

 

Halottak úrnője

Idézi álmod

Örök léted

Szép halálod

 

Pokol tornácán

Öldöklő angyalok

Vad, emberként

Táncoló farkasok

 

Őrjítő kórként

Emészted tested

Elmúló lényed

Jóságosra fested

 

Menekülő ember

Titkod ijesztő

Csábító múltad

Sötét útvesztő

 

Álarc nélkül

Kellene túlélned

Magányos napjaid

Szomorú véged

 

 

A víz az úr

 

Folyók királya

Szilaj vad patak

Haragosan zuhogva

Törd előre magad

 

Dönts le határt

Szegj törvényt

Kavarogva lejts

Táncoló örvényt

 

Sikítás völgyben

Robaj a hegyen

Vad vized

Maga ura legyen

 

Kürtöld világgá

Dühöd féktelen

El nem múló

Őserőd végtelen!

 

...De a folyó csendes

Csendessé vált

Nem mutatja meg

Pusztító hatalmát..

 

 

A vég

 

Fény és árnyék

Lopakodó halál

Kettős szerepben

Egyszer rád talál

 

A túlélés bűn

A szenvedély csábít

Édentől távol

Hiába teszel bármit

 

Titokzatos áldozat

Őrizd az álmot

Szórj rá suttogva

Szitkot és átkot

 

Hideg veríték

Testeden áll

Utolsó pillanat

S egy szív szalutál

 

Új szél

 

Elkeseredő természet

Haldoklónak enyészet

Nem az jut már,

Ami jár…

 

Nem az jut már,

Ami jár,

Magas falú

Dicső vár

 

Bomló házak

Pórok fáznak

Nem az jut már,

Ami jár…

 

Nem az jut már,

Ami jár,

Asszony, gyerek

Hazavár

 

Nem az jut,

Az idő elfut

Felettünk, felettük

Mi jó volt régről, elfeledtük

 

Új szelek fújnak már

Nem az jut már ami jár…

 

 

Szerelmes álom

 

Szomorú vadgesztenyefa tövében

Henyélünk illatos moha ölében

Fekete hajú szeretőm kezével lágyan ringat

Őszülő barka bokrok rejtik el titkainkat

Kettőnkért hasad fel az ég

S borul ránk esti sötétség

Tüneményes csillagfelhő terül a világra

Suttogva hallatszik mesebeli lények imája

Holdvilágban csodarege elmerül

Zajló életünk mélyálomba szenderül.

 

 

Háború dala

(Napóleon karácsonya)

 

Északi szél fúj hűvösen,

Zúg a mező felett nedvesen

Kelet felé menetelő katonák

Érzik nagyon tél tábornok hatalmát

Lábukra fagyott csizmájuk

Havas lében ázott ember bábuk

Tegnap mínusz harminc fok volt

Ember és állat, sok-sok a holt

S még több lesz máról holnapra

Kemény idő, csillagos az égalja…

 

Fagyhalál küszöbén áll serege

Napóleonnak van csak melege

Forr, izzik csatára vágyva,

Egyedül hóban, esőben állva

Vár, vár egy hónapja semmi

Hetek óta oroszt se látott senki

Moszkva ott valahol a messzeségben

Mars villámlik át az égen

Feltüzeli a nagy ármádiát

Árész énekel vad áriát

Győzelem, suttogja a Császár fülébe

Érett gyümölcsként hullik majd ölébe…

 

Hazudós a háború Istene

A vér az ő egyetlen fegyvere

Táplálja önmagát, fönntartja létét

Csatákban leledző gyilkos szenvedélyét

Hullnak az emberek, kit érdekel hát!

Elpusztítom Kutuzov és Bonaparte hadát!

 

 

Tavaszi napon

 

Tavaszi harmat csepp,

folydogál csendesen.

Elhal lassan fényes,

csillogó, zöld lepelen.

Megszűnik múló, halk,

fájdalomnak lenni.

 

Az élet országútján,

nem tud tovább menni.

Forró napsugár,

lobbantotta fel testét.

Elégette az apró pára,

lelkét

 

 

Prágai tavasz

 

Hatvannyolc, hatvannyolc.
Prágának tavasza...
Szabadság, szabadság,
kommunista álarc mögé bújtatott angyala,
ezer életet hívsz háborúba, csatába ma.
Szabadság, szabadság!
Prágának tavasza...
Megújulást hirdető "emberarcú" szocializmusa,
de mit érdekel téged ha elhullik cseheid legjava?
Képviselők a kormányban,
egy se halt az utcában.
Az utcán hol annyi vér kifolyt.
Hazáért, népért asszony is harcolt.
Asszonyok, férfiak, gyerekek.
Európa hős fiai!
Szívemnek kedvesek.
Augusztus 20.-án Szent Istvánunk ünnepén,
vérbe fojtott szabadság idején.
Égbe kiált a szovjet:
"Akié Prága azé Európa!"
Így lett 68, egy nemzet hamvadója...

 

 

Nudli kutyám

 

Fehér kis gombolyag voltál,

mikor szívembe beszaladtál.

Csillogó aprócska szemeddel,

jópofa kis fejeddel.

Elvarázsoltál engemet.

 

Arany kis bogár maradtál,

de rendesen fel dagadtál.

Nőttél mint a bolond gomba,

több lett veled az ember gondja.

Mégse bánom.

 

Kiskutyám, te kis drága,

hasonlítol falusi haranglábra,

csilingelsz, lelkemnek boldogsága.

Ki gazdáját hűségesen hazavárja!

Mindig boldogan.

 

Szívedet szívemért

 

Háborgó ég s viharfelhő,

ezer lelket eláztató égi eső!

Legyenek bár vad szelek,

miket félnek még az istenek!

Jöjjön véres száz csata,

egész népek vesszenek oda!

Én csak egy dolgot ha kérhetnék,

add nekem szívedet a szívemért…

 

Nem érdekel mi történik,

forog e még az a nagyvilág?

Kik mit csinálnak éppen,

nap süt e a halványkék égen?

Mert egyedül azt érzem,

ezernyi kínzó sebből vérzem!

Én csak egy dolgot ha kérhetnék,

add nekem szívedet a szívemért…

 

 

Hűségem

 

Hűséges vagyok Kárpátok szent bércéhez!

Szép kincses Kolozsvárhoz,

minden egyes parasztjához.

Aranyos Erdélyünk gyönyörű szépségéhez!

Szép magyar leányokhoz,

turáni fajtának sarjához.

Magyar népünk ezredévnyi szenvedéséhez!

Sok csillogó fokosához,

szilaj vad paripákhoz.

Hűséges vagyok Kárpátok szent bércéhez!

És az is maradok.

Vagy szakadjanak rám fentről a csillagok,

ne legyenek többé sötétség elűző nappalok!

Én mindig hazámnak hű magyarja maradok!

 

 

A csodához…

 

Mikor éjszakába száll az este,
lesz, hogy némán elpihenve,
öledben ő oly hangosan „beszél”,
mint szerelmes pillantása mesél,
gyötrelmesen szomorúan szépen,

tudva mikor fogy el végleg,

s nem marad más semmi,

csak mi ihlette e percet,

az örökké tartó remény!"

 

 

Múzsámhoz

 

Életemnek apálya, dagálya,,

kerekded fényes holdvilága.

Szavaim hittől izzó prófétája,

rímeim verses aranyága.

Végre megadatott,

elmondhatom neked:

Köszönöm!

Vállaimon nyugvó,

ihlető kezed…

 

 

Édesanyámnak

 

Nap süt le az égből kedvesen

Édesanyám sürög-forog rendesen

Dolgozik egész naphosszat

Én se teszek ma rosszat

Kedvébe fogok biz én járni

Szép dalt néki muzsikálni

Eléneklem benne majd

Kiskoromban, hogy szavalt

Álomba hogyan ringatott

Tücsök is el, hallgatott

Velem együtt csöndben szépen

Cinege repült a messzeségben

Elszállt álmok világába

Paplan alá puha ágyba

Drága szülőm mosolygott

A munkába most fogott

Egész este dolgozott

Ruhát, sapkát foltozott

Legyen a csemetének iskolába

Cipője tiszta, szép ruhája…

 

Mikor reá imígyen gondolok

Sok csepp könnyet felfogok

Patyolatos zsebkendővel

S imádkozok két kezemmel

Hogy Ő nekem meg adatott

Áldom érte a Napot!

 

 

Ködbezárt Turul

 

Ködbezárt Turul

fenn a hegytetőn

árva madár

eltűnni látszik

visszavonulót fújt

a sötétség elől…

 

Ködbezárt Turul

szárnyad leszegve

haldokolsz, büszkén

magányosan.

 

Ködbezárt Turul

veszni látszik

minden mit hittél

nép és haza.

 

Ködbezárt Turul

véled az Isten

itt az idő, most

ébredned kell

homályból kitörve

új lelket ébressz

együtt egymásért

most győznünk kell!

 

Véreimnek üzenem

(Dobszay Károlynak 56. születésnapjára)

 

Sejtem,

az élet nehéz lehet, messze ott távol,

távol a szeretett néptől, szép hazától.

Mert,

árvák vagytok, szerteszórt álmok,

határon túl nyíló büszke kisvirágok.

Magyarok,

kiket elüldözött a vad szél,

idegen dölyfös hó, gonosz tél.

Mert,

setét hó alatt a pipacs se terem,

Kárpátok öle nektek csendes sírverem.

 

S lám még is,

a sötétségben apró fények gyúlnak,

égő kis fáklyák, lángok szabadulnak.

Mert,

forró tisztítótűz kezdi égetni a vidéket,

elsöpri mindenestül ki ellenetek vétett.

Lelkek szárnyán,

a kürt hangja száll, zengi hívó szavait,

várja az otthon, elveszettnek hitt fiait.

Mert,

élhettek a világban, bármely ponton,

ti egyedül csak itt, vagytok otthon…

Az igaz magyar lélek benneteket mindig hazavár!

 

 

Magány ellen

 

Kell egy társ

Ki hall engem

Lelkem rezdüléseit

Szívem zörejét

Ki álmaimból épült váram

Javítgatja, foltozgatja

Ha összedől, megsiratja.

Kell egy társ

Ki hall engem

Lelkem rezdüléseit

Szívem zörejét

Ki börtönömből szabadít

Otthont és meleget ád

Egy szerető tükör…

Egy néma vád.

 

Sértő Kálmán születése

 

Nap elé vonuló

sötétlő fellegek

megjelentek rút

kaftános emberek.

Vad hordaként járják a vidéket

pusztítják, ölik e büszke népet.

Gyilkolják szellemét

mocskolják vérét

eltiporják nemzetünk

áldott ezer évét...

Vörös vihar tombol

Krisztus Szent egén

a "választott" nép

nem nevezi Őt nevén.

Gyalázzák, gyűlölködnek vele

ahol tudnak ott rúgnak bele.

De a mi Urunk tűr

tűr békével

néz le rájuk

Isteni szeretetével...

Elküldi a Földre,

szíve fegyverét,

költő királyát,

szerény emberét.

Tollal kezében, dalolva árasszon fényt a világra

s legyen önmagát emésztő múló gyertya lángja.

Ne hasson rá gonosz

se ármány

a neve pedig legyen:

Sértő Kálmán!

 

 

(Ady Endre)

Magyar jakobinus dala

 

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajjon vagy-e és mink vagyunk?

Vajjon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajjon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

 

(Sértő Kálmán)

Így van ez kérem…

Március 15-re

 

Nem lehet ma itt megmondani

A súlyos, nehéz igazat,

A költő nem adhat virágot,

Csak százszor átvizsgált gazat.

Március emlékhangú napján

Ma álszentek szíve dalol,

Porrá lett Táncsics unokája,

Hetven Krisztusként meglakol…

 

Zuhog mostan a „Talpra magyar!”

S Petőfi újra istenül,

Ki odafent a magasságban

Csillagba szúrt tollára dűl…

Ha föltámadna, vad korbáccsal

Verné ki kedve kellemét,

Azokra, akik hivatkozó,

S rutinnal citálják nevét…

 

Így van ez kérem, országomnak

Sok méltóságos férgei,

Béklyót letörő igazságnak

Lassúdnak itt a léptei.

De a kései világosság

A pórnép vén dühében nyög,

S megérleli a bátorságát

Mert ma butítva nyöszörög…

 

(Petőfi Sándor)

Európa csendes, ujra csendes

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.

Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!

 

 

(József Attila)

(Ős patkány terjeszt kórt...)

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.

Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.

Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kin -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

2011. jan. 7. 17:23 - írta A Vándor

 

 

 

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

1928 vége

József Attila

 

 

2011. jan. 1. 22:37 - írta A Vándor

 

 

 

Szeicz Kata, 19 éves egyetemi hallgató vagyok.
Ennyit a tényekről.
A versek jelentik számomra az "őszinte beszélgetéseket "magammal".
Már fiatalon (még szemtelenebbül fiatalabban, mint most) kipróbáltam, hogy menne ez a dolog (ebben szerepet játszott,hogy a család több tagja ír verseket). Tetszett.
Megkönnyebbülés töltött el minden vers után. Sokáig nem is mutattam meg senkinek, miket írok, hiszen kezdetben tényleg csak az érzéseim kiengedése volt a cél. De persze mindenki életébe jöhet olyan személy, akinek megakarjuk mutatni, és akinek később írni akarjuk a verseket. Velem is így történt. Így a nagyon fiatal lázadóbb versekből született egy-két szerelmes is, és remélem tovább is fog még fejlődni verseim témája, egésze.

 

 

Csak ennyi kell…

 

Kell az égbolt, hogy a végtelenbe lássak,
Kellenek a hegyek, hogy ne nézzek messzire.
Kell a folyó, hogy megszabja a gátat,
Kell egy híd, amivel gátat törhetek.
Kell a fény, hogy láthatóvá váljak,
Kell a sötétség, hogy árnyékban legyek.
Kell a szél, hogy szárnyain szálljak,
Kell a föld, amire letelepedek.
Kell a csend, hogy elaludjak rajta,
Kell a zaj, amire felébredhetek.
Kell egy mosoly, hogy nevessek rajta,
Kell a könny, amivel feledhetek.
Kellesz Te, hogy szeretni tudjál,
Kellek Én, hogy megszeresselek.
Kell a nappal, hogy emlékezni tudjál,
Kell az éj, hogy elfelejtselek.

 

 

Szabadlelkű rab

 

Tudod, én megmozgatnám a hegyeket neked,
Ha lenne még hegy, mi mozgatható.
S ha megértené még valaki,
nekem nem minden kell.
Egyedül te.

Tudod, én kiugrálnék a sorból, hogy észrevedd,
én magasabban járok, mint a többiek.
De félek, mindenki visszahúz,
a tömegből nincs kiút.
Egyedül te.

Tudod, én bilinccsel kötném össze a kezem,
és szolgád leszek, ha te is akarod.
De kinevet majd a többi rab,
kik azt hiszik szabadok.
Pedig csak én vagyok.
Csak én vagyok.

 

Gyász

Elment, hogy elfelejtsen,
S én azóta csak rá gondolok.
Elment, hogy ne sírjon többet,
Én csak könnyeimmel nyughatok.

Elment, hogy ne lássa többet,
Miként csapok zajt, hogy lázadok.
Elment, és itt felejtett,
S úszok kóbor álmokon.

Elmentél, hogy ne láss többet,
De én mindörökké csodállak,
Sírod fölött szállni látsz majd
Vigyázz, ne nézz madárnak.

000

 

Leköp a Nap,
amiért kimondtam: szeretlek.
Miattam reng a föld.
Bizonygasd Isten, mekkora a hatalmad,
és korlátod ledől.

 

000

Szeretnék…

 

Szeretnék újra gyermek lenni,
Kinek, ha fáj valami, átölelik,
Ki ha átsírja az éjszakát,
Kedves szavakkal előhívják angyalát.

Szeretnék újra gyermek lenni,
Reggel gondtalanul ébredni,
Szeretnék úgy átélni egy napot,
Hogy nem sírok… s szemem csukott.

Szeretnék újra gyermek lenni,
Elmondani, mi fáj nagyon,
S fáradt pillantás helyett,
Szeretetet kapni, s a könnyeket hagyom…

Szeretnék újra gyermek lenni,
Nem tudni, milyen gonosz a világ
Hinni, abban, hogy jó minden ember
És nem hallani a tenger morajló zaját.

Szeretnék gyermek lenni, megint!
Kire rámosolyognak a nagyok,
Kiről rosszat nem feltételeznek,
És örülni annak, hogy vagyok!

Túl az Óperencián

 

Túl vagy már az Óperencián,
Nyalánk ánizs-hegyeken
A girbegurba ösvény köszönt rád,
De tőled már nem jött felelet.
Elbúcsúzott tőled az utca,
S megemelte tetejét a ház
Virágos ablakban a muskátli,
Még utoljára kezet ráz.

Tudom mindezt mégis kereslek.
Kutatlak elnyűtt álmaim közt,
S mindennap végig járom az utcát,
Hátha egyszer csak szembe jössz.
Tudomást sem veszek róla,
Hogy mellettem könnyet hullajt a tér,
S búcsútáncot jár a hervadó rózsa
Egy elfeledett álomért.

Gyere

 

Gyere, álmodj velem hajnal.
Álmodj csillagos éjszakáról,
Esti zokogó sóhajtásról.
Álmodj szerelmet:
Lilát, naplementét.
Álmodd szerelmed:
Örökké haldokló alkonyt.
Álmodj, még alszik az éj.

Gyere, álmodj velem alkonyat.
Álmodj reggeli napsugárról,
Harmatból ébredő világról.
Álmodj szerelmet:
Üdét és pirosat.
Álmodd szerelmed:
Fényvillanásnyi hajnalt.
Álmodj, még alszik a nap.

Álmodtam fényről és éjszakáról,
Álmodtam rólad és rólam.
Bókjainktól fellobbant a hajnal,
S mosolygott az ébredő napsugár.
Álmodtam szerelmet:
Létem halhatatlan évszakát,
Majd álmodtam tűnő napfényt,
Szomorú, alkonyi éjszakát.

 

Könny áztatta lapok

Vétkes a kéz, mely csak
Szenvedő sóhajaim írja folyvást.
Csak síró dallamot zeng állandón.
Vidám dalnál béna a kéz,
És nem fog a toll, tépett a papír,
Szótlanná válik a bódult ész.

Csak könnyeim fogják a papír sorait.
Tinta se kell, csak megtört szív.
Szavak, mondatok tűnnek elő,
A könny áztatta pergamen lapján.
Minden szó egy könnycsepp az arcon,
Így sír a szem a szív szomorú hangján.

A farkas se ordít, míg nem jön az éj.
Míg kerek arcát fel nem fedi a hold,
De amint meglátja, hangja elszabadul,
S dalt formál az éj csendjébe,
Ahogy zavart lelkéből ordítja vadul,
Hogy idegen lépett a csillagok kertjébe.

Így ordítja én lelkem is,
Hogy éj követi a nap sugarát.
És most szívem újra sötétbe ért,
Ilyenkor hallom az éj hangjait,
Mik könnyek formájában törnek elő
És teleírják a szív lapjait.

Korcs világ

Van elég hús, mit ehetsz,
Vizet ihatsz, hozhatsz, vehetsz.
Mégse laksz jól, bár éget a háj
Kapkodsz, mindig rágna a szád.

Nem elég táplálnod a testedet,
Végtelen gyomrod falja a lelkeket
Halálos a pályád, ferde a tengelyed
Mik vagytok ti, korcs emberek?

Könyörgöm érte, ne szólíts így,
Nevezz úgy, ahogy a szellő hív,
Amilyen nevet rám ír a Nap,
Ha embernek hívsz, hord el magad!

Szégyen a név, átok, mit takar,
Félek, e kór, most engem akar!
Korog a gyomrom, véres a szám…
Hagyd el lelkem most a hazád!

De késő, elmúlt a pillanat,
Nyílott a száj, lenyeltem önmagam
Hol vagyok, mi vagyok, nem tudom én,
A legkorcsabb ember a földkerekén

 

Életmű

 

Legördül a függöny,
Pedig előadás kezdődik.
Csak egy báb vagyok benne
Bábok a nézők is.
Elég volt egy lélegzet,
Máris gyorsabb lett a szív
Vér tágítja az ereim
A józanész itt veszít.
Bárgyú mosoly az arcomon,
Felettem tornyosul a halál.
Én nevetek most rajta
Ő is rajtam talán
Szemeim vágynak a fényre
Pupillám kitágulva remél
Szegény marad ma éjjel,
Nem sajnálja, aki nem él.
Remegő lábakkal haladok
Mozog alattam a föld.
Bűnös az ész, mi szabadon hagyja,
Ki céltalanul, csendben ölt.
Nem számít mit teszek,
Ez színdarab csupán
Más érzelmek, más világ
Nincs értelem más szaván.
Behunyt szemmel várok,
Lassan véget ér a darab
Se taps, se dicsérő szó
Néző és színész közt dúl a harag.
Szomorú a színész érte,
De élete ez a mű,
Nincs életében senki más,
Ki hozzá örökké ilyen hű.

2010. dec. 31. 19:04 - írta A Vándor

 

 

 

ÚJÉVI VERS A VÉN HÁZALÓRÓL

ÉS A FIATAL VIGÉCRŐL

Hölgyeim és uraim,
Tizenkettőt kongott az óra,
Figyeljenek most szépen, ahogy illik,
Erre az érzelmes búcsúztatóra,
Melyet mint "hősnő" most elrebegek,
Lévén az én szerepeim
A tragikus és komoly szerepek.
Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak,
Hogy míg önök itt ölébe csücsültek
Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak,
S mulatnak,
Azalatt meghalt az öreg Náthán,
Akinek bánat - batyu volt a hátán,
Meghalt a könnyet mázoló,
Vesékbe gázoló,
Rossz portékákkal házaló
Ó esztendő,
S most új, vígabb élet kezdendő!

S hogy e vígságot stilusosan adjam,
A hősnő - jelleget, bárhogy is szeretem,
Most levetem,
És eljátszom önök előtt
Egy lengébb s vígabb szerepem
A zord jambusokat ma csípje kánya,
Ma én vagyok Szilveszter szobalánya,
S bejelentem,
Hogy most egy új vendég érkezett,
Valami víg monoplánszerkezet
Röpítette ide,
S két nagy koffer van a két kezibe,
Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort
S más ilyen finom, kedves portékát hord.
S átnyújtotta a névjegyét,
Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét,
Hogy ő a Boldogság és Társa-cég
Kiváló s megbízható utazója,
S a neve, mely mással össze nem tévesztendő,
A neve - Boldog Újesztendő!

Kérem, ez ifjút a kofferjével
És minden drága offertjével
Fogadják szívesen!
Úgy látszik, megbízható vigéc,
Bizalomkeltő, ahogy kinéz,
Bár még Bérczinél is sihederebb,
Jóképű s elegáns gyerek,
S mivel a rendelés máris elkezdendő,
Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő,
Lássuk, hogy milyen finom árut tart most,
Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!

Tóth Árpád

2010. dec. 22. 20:09 - írta A Vándor

 

 

 

 

Boldog, Békés Karácsonyt kívánok minden

versszerető

magyar embernek!

 

 

 

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú út
Golgota nem volna 
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

 

 

 

 

2010. dec. 5. 18:54 - írta A Vándor